Talán meglepő és talán irigylésre méltó, hogy valaki már eljutott a boldogság kékmadarához és őrizheti annak fészkét.
Ezt a „rangot” elérni nem egyszerű és még hosszú, néha gyötrelmes, néha örömökkel, sikerekkel övezett út vezet át a zománcfészek ágas-bogas, szúrós ágain az igazi boldogsághoz, a kékmadárhoz. Elmondható azonban Vágó István zománcművész munkáiról és azok kisugárzásáról, hogy mind-mind arra irányulnak, hogy bemutassák az ő igazi célját: megtalálni a boldogságot - a szó legtágabb értelmében - és a megtalált célt mindenki számára elérhetővé, érthetővé, megfoghatóvá tenni.
Nem véletlenül választottam ki a művész számos munkája közül ezt az alkotást, hiszen miután megismertem őt, úgy vélem, egész munkásságának emblematikus, összefoglaló műve ez az alkotás. Ez a zászló a vitorlás hajón, amely a művész életének viharos tengerén mutatja az irányt, miközben az ember, a művész egyensúlyozva próbált, próbál és próbálni fog fennmaradni és kitartóan küzdeni az alkotás boldogságának, szabadságának megmaradásáért.
A fészek őrének „tisztjéhez” küzdelmes élet vezetett, amelyet a remény csillogó kövei és a kudarc, a kétségbeesés mély gödrei öveztek. Művei a szimbolizmus eszközeit ötvözik a reneszánsz világának tudásával, hitvallásával, újjászületésével, a romantika derengő, meseszép meleg színeivel, a dekorativitás széles, narratív eszköztárával. A gondolkodó, az életet továbbgondoló, bölcs ember elméletének képi megfogalmazásai kifejezései ezek. Legtöbb művén figuratív elemekkel fejezi ki az elképzeléseit, amelyek mondanivalóját hol csak a színekkel, hol pedig a mintákkal körülölelt non-figuratív elemek, hátterek, sejtelmes képalkotó részletek mélyítenek el, magyaráznak meg. A felületes szemlélő átsiklik a művek egy-egy részletén, pedig ha a mérhetetlen alapossággal kidolgozott alkotókat, az időt nem sajnálva végigelemezzük, akkor a zománc fényében tükröződve megtaláljuk a mélyebb filozófiai háttérrel, történelmi tudással átszőtt lényegüket, amelyeket a technika nyújtotta bravúros, ám korlátok közé szorított lehetőségei kínálnak.
Az észak-magyarországi születésű Vágó István korán elhagyta a Tokaj hegy nyújtotta biztonságot és Budapesten kirakatrendezést, belsőépítészetet tanult. Olyan mesterektől kapott itt a pályához megfelelő alapot, akik már fiatalon ráébresztették arra, hogy a benne rejlő tehetséget nem szabad elpazarolni. Károlyi Zsigmond az akart és akaratlan tautológiájára figyelmeztette. A virtuális tereknek a faktúrával történő mozgását olyan filozófiai elmélettel világosította meg, amelyet a fiatal tanuló azonnal magáénak érzett. Ez pedig nem más, mint az a hegeli gondolat, amely szerint "legkevésbé a puszta ismétlés fejez ki eszmét". Későbbi munkáinak narratív részletezettsége, a sokféle és ugyanakkor sohasem ismétlődő díszítő- és mondabeli elem valószínűleg innen ered. Másik mestere, Tolvaly Ernő az áttetszőség, átlátszóság, takarás, átfestés érzéki, de elsősorban gondolati, illuzionisztikus és konceptuális lehetőségeire hívta fel az ifjú figyelmét. Ezek az inspiráló gondolatok már benne izzottak az fiatal művész lelkében, szívében és agyában. Érlelődtek, miközben a megélhetéséért küzdő embert belülről marták, őrölték. De pusztán csak azért, hogy amikor jóval később a felszínre kerülhettek, egy sokkal érettebb, élettapasztalattal, történelmi tudással átszőtt, alapos és kísérletező technikai ismerettel tudjanak igazi műalkotássá válni. Mint hirdetési grafikusművész a grafika, a kalligráfia területén szerzett tapasztalatot, majd 1990-ben az akkori feleségével, Vágó Enikővel együtt találtak rá egy új útra: a zománcművészetre.
Technikája a zománcművészeten belül az ún. festőzománcok közé sorolható. Ez a zománcszíneknek a fémlapra való festését jelenti, amely rokonítható a képzőművészetben az akvarellel vagy az olajfestéssel. A technika francia eredetű, a Limoges-i zománcból indult ki, amelyet az évszázadok technológiai újdonságai folyamatosan gazdagítottak. A lényege, hogy az alap eltűnik, a művek felületeit beborítják a színek. Olyanok, akár egy festmény, de attól mégis elkülönülnek, hiszen a színek egymásra égnek, domborodnak, gömbölyödnek, térbeli kiterjedést is adnak, csillognak, sejtelmesek. Nincs rekesz, nincs sodrony, nincs merevség, csak akvarellként egymásba folyó képi ábrázolások.
"Kimondani a kimondhatatlant"
A házaspár együtt fejlesztette tovább a technikát. Kezdetben ékszereket készítettek, amelyeket a hazai közönség is megszeretett. Vágó István és felesége mégis a magányos alkotói utat választotta, hogy a hosszú évek óta bennük lappangó képi világot a felszínre hozzák. A mély gondolatiságot autodidakta módon kifejlesztett technológiával ötvözték. Az újításokat megmutatták Kátay Mihály festőművésznek és Szász Endrének, akik maximálisan támogatták az ifjú tehetségeket. Kátay a következő sorokkal méltatta őket: „Egy olyan alkotóházaspár törekvéseinek támogatásáról van szó, mely sajátos színt visz a mai zománcművészetbe. A hazai művészeti tendenciák közül egyedien találkozik egy képző,- ill. iparművészeti irányulás, melyben Gulácsy képzőművészeti és Róth Miksa ornamentális műveltsége, a Hibján Samu-féle tűzzománcművészeti precizitással, valamint színkultúrával.” ( Kátay Mihály, 2000)
Ám ezeknek a gondolatoknak akkor még hazánkban nem termett babér. Egy véletlen folytán jutottak ki Amerikába, immáron táblaképeikkel. 1997-ben Connor Walker, egy ifjú amerikai barátjuk beajánlotta műveiket a denveri Cherry Creek Művészeti Fesztiválra, ahol már az első megjelenéskor, 1998-ban megnyerték az első helyezést. Ezután megnyílt egy új út, amely innen Kelet-Európából akkor még igencsak „hollywoodi” álomnak tűnt. A szimbolikus képek, a magyar és más, elsősorban európai kultúrák formavilágából építkező alkotások, a maguk misztikumával, többlettudásával, szimbólumával nyitott kapukra találtak az újvilág művészetkedvelőinek körében. István és felesége számos művészeti rendezvényen kapott kiemelkedő elismerést. Több külföldi kiállításra is meghívták őket, ahol eredményesen szerepeltek.
Vágó István 2010 óta egyedül dolgozik. Az alkotások színvilága nem változott, kísérletező kedve sem lett kevésbé impulzív, a nemzetközi elismerések száma pedig tovább nőtt. Művei ma is megjelennek az amerikai és európai művészeti seregszemléken.
A művek mondanivalója azonban megváltozott, érettebb, mélyebbre ható lett. A történelem ármánykodásaiból kiábrándult művész a filozófia gyökereihez, az irodalom (Camus) kínálta újabb utak felé vette az irányt, amely új tartalommal tölti meg az alkotásokat. Célja az ősi mítoszok 21. századi bemutatása, a szóval nehezen megfogalmazható, vagy ki nem mondható fogalmak képi megjelenítése. „Kimondani a kimondhatatlant", rámutatni a szimbólumokkal a létezés elemeinek összefüggéseire.
Bár ő maga stíluskategóriába nem szívesen sorolja alkotásait, hiszen mindegyikhez külön történet, hosszú alkotófolyamat kapcsolható, amely folyamatosan változtatja a műveket, mégis talán megkockáztatható a mai munkáit, akár az ékszereit, akár a kisebb-nagyobb képeit elemezve, hogy a Róth Miksa féle dekorativitás és a Gulácsy-féle szürreális világ kiforrottabb mivoltában mindinkább a preraffaelita-szimbolista irányzatot képviseli, amelyben a preraffaelita romantikus jegyek a figuratív ábrázolásokon, elemeken figyelhetők meg. Itt azonban nem e stílus történelmi háttérének tekintetében, nem a vallásosságában, nem a hitvilágában jelenik meg, sokkal inkább a csupasz formájában, az ábrázolás képszerűségében, ékszerszerű gazdagságban. Az erősebb stílusirányzat a műveken a szimbolizmus újjáéledése. Mondhatjuk úgy, hogy művei a modern szimbolizmus, az irodalmias és a titokteljes jelentések bemutatása, amelyek a figuratív részletekben és a természetábrázolásokban, az emberi figurákban a titkos, mindenki számára egyedi értelem hordozóiként szimbólumot sugalló jelként uralják az alkotásokat. A hozzájuk kapcsolt történések nem csupán magukra utaló vagy esetleg festői, képszerkezetbeli értéket hordoznak, hanem olyan motívumok, amelyek erősítik a figuratív elemeket. Vágó István műveiben a vizuális jelek így szimbolikus, emocionális jelentést is hordoznak, de nem rugaszkodnak el teljesen a realizmustól, olyan, az embereket foglalkoztató témaköröket jelenítenek meg, amelyek örök érvényűek és a mai ember számára is mondanivalót hordoznak, és ráébresztenek a kékmadár évezredes titkára.
Herczeg Renáta
művészettörténész
2015